" S eljő majd az idő,mikoron a
Mindenek fölötti átka tovább meg
Nem tűrhetik.
Mikoron Káin vérvonala véget ér,
Mikoron Káin vére gyenge lesz, s
Nem ismerik majd e Gyermekek az
Ölelést, mert vérük vízként fog
Folyni akkor, s elapad ereje is
Ezen időkben ti pedig tudni fogjátok
Majd, hogy Gyehenna hamarosan
Utólér benneteket! "
†
"Én már alszom zúgó lombok alatt,
Oh ne zavard meg állmomat!
Borulj síromra hallkan, csendesen,
Ne félj nekem már nem fáj semmi sem"
"Ismét halott vagyok.Didergek, s lassan megfagyok. Szólnék, hogy rám tekintsetek, Mikor a földön fekszem segítsetek."
„Hát ott várlak téged,
Ahol eddig vártalak,
A felhőkön ülve,
A fűben elterülve,
Az úton sétálva,
A mélységbe zuhanva,
Nappal álomban
És
Éjszaka ébren.
Hát így várlak én Téged,
Az örökkévalóság
Szerelmében.”
" Síromnál sírva,
Soha meg ne állj!
Nem vagyok ott,
Nincs is Halál! "
" Dalolj! ha belül fáj is,
Nevess! ha zokogni kell,
Tanulj meg szenvedni,
S akkor boldog leszel! "
Már nincs benned félelem
A fájdalom eltűnt rég,
Szörnyen súlyos a csönd,
Belereng az ég.
Nem tarthat vissza semmi
Téged zuhanni hív a szakadék.
Halkan dúdol a csönd, azt súgja:
„Meggondolhatod még”
"Letépték szárnyaimat,
Testem-lelkem földön maradt
Anyagból vagyok, azt hazudták,
De titkok titkát ők se tudták.
Utoljára lesz itt most tavasz,
Reszket a gyáva, hallgat a ravasz.
Utoljára nézz az égre!
Eljött, itt van: Meghalsz végre!"
"Mikor leszáll az éjszaka
és feljön a hold
Sápadt fénnyel elborítja a szürke port
én érzem, hogy a torkom elszorul
mikor az elfojtott vágyak rámtörnek vadul."
"Magadba roskadsz, mint egy elfáradt gyerek.
Szél fújta szavaid, úgysem hallják meg.
Kopott ágyak párnák, szakadt piszkos függöny,
És lassan a földre hull, egy üvegszínű könny."
„Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se de érzem: Így van ez. És szívem élve keresztre feszít."
„Valamikor alkonyatkor te is fogsz majd sírni!
Kisétálsz a temetőbe síromat megnézni!
Sírom fölött az őszi szél panaszosan zengi:
itt nyugszik ki veled,boldog akart lenni”
Én is voltam egyszer boldog, nagyon rég...
Oh, ha újra önfeledten nevetnék!
De szívemben nem lakik most boldogság,
Pedig ízét oly szívesen kóstolnám!
Én is voltam egyszer boldog, de elmúlt...
Ajkamon a vidám kacaj elnémult.
Gyászos csend kíséri most már lépteim,
S néma szívem egyszer-egyszer csendben sír.
Holdvilág s boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fuvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.
Ha az életben nincs már több móka,
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba',
S édes lenne a halál.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
