-Halál a looserekre!

Kinyitod, mintha nem is látnád, de a lelked sír, már megint ordít, üvölti a fájdalmát. De nem hallja senki, senki és semmi...kiveszed a kis füzetedet amiben a rajzaid vannak, majd a terem felé veszed az irányt. Nem kopogsz, csak egyszerűen besétálsz.

-Elnézést tanár úr. -mondod halkan

-Ülj le a helyedre, kérlek. -mondja kedvesen, de a mosoly az arcán csak egy hazugság, nem ér semmit, hisz ő sem érti!

Lassan átsétálsz a 2 sor között. Többen undorodva néznek, mintha vmi betegséget terjesztenél, mások csak gúnyosan felnevetnek. Elmész leghátulra és meglátod a helyedet. Egy üres, összefirkált pad kicsit elkülönülve, kicsit eltolva a többitől. Az előtted ülő lány hátranéz, bele a szemedbe és hangosan felnevet. Akármennyire is fáj, téged már nem érdekel. Elbűvölt a lány szépsége, de nem lehet a tied! Alex nem lehet e tied, ő sem ért, csak nevet, mint a többiek.

Nem is figyelsz, már nincs értelme. Halkan rajzolgatsz...egy téli tájat. Igen, esik a hó, minden szép. És ott vagy te is, ott vagy. Nincs gond, nem fázol, nem éhezel. Lerajzoltad azt amit te szeretnél. Ott lenni és nem érezni...

Mikor vége az órának a többiek után te is kimész. Alig vannak a folyosón mindenki a következő órájára sietett. Mivel neked lyukasórád van, ezért lekuporodsz az ajtó mellé, és csak rajzolsz, rajzolsz, mintha nem lenne semmi baj. A táj csak szépül a rajzodon, több a hó, több a lombtalan fa...sokszor elgondolkodsz azon h: "talán egy barátot is kéne rajzolni?" Nem! Ők nincsenek! Sosem voltak vagy mind meghaltak!

Kicsöngettek. Vidáman futnak ki az ajtón, nem látják az igazságot, nem félnek, nem sírnak....csak nevetnek. Hazugok és átkozottak! Te nem tartozol ide, nem...Te valamit megérdemelsz...valami sokkal jobbat...ma megtalálod. Eljött a nap h vége legyen a szenvedésnek! Megtalálod, ami Téged megillet!...

4 ember közeledik...rájuk nézel. Ők nevetnek, mint mindig, de most valamiért másképp...látod rajtuk h itt valami nem oké. Gyorsan felállsz de már mindegy. Ők utolértek. az egyik srác az alkarodnál fogva visszaránt h a szemedbe, röhöghessen. A másik a füzetedet kapja ki a kezedből.

-Hé add vissza! -kiáltod, de meg sem hallják. Meglátod Alexet, miként átveszi a kincsedet és kinyitja. Az egyik srác meglök, úgy h majdnem el is esel. Már érzed, ha nem lépsz le, ezek megvernek!

Gyorsan megfordulsz, és rohanni kezdesz! Most ők gyalogolnak, és te sietsz. Ki futsz a suliból, meglógsz. Már mindegy. Ma mindennek vége lesz! Nem hagyod magadat! Átfutsz azon a pocsolyán, amin reggel ballagtál át, majd gyorsítani kezdesz, és már azt veszed észre h a város szélén állsz. "Igen, most jó helyen vagyok. Érzem!" -gondolod magadban, majd lekanyarodsz az útról. A hó majdnem a térdedig ér, de nem adod fel, most eléred amit akarsz !Átgázolsz mindenen és elérsz az erdőhöz. A jól ismert út...ezen a héten sokat jártál ide.

A lábaid remegni kezdenek a hidegtől, a futástól. Most lehúzod a kapucnidat, itt már úgysem lát senki. A hó ráesik az arcodra, de nem törődsz vele tovább, ballagsz a fák között. Itt-ott megkapaszkodsz egy ágban, de már nem olyan nagy a hó, csak elfáradtál. Nagyon hideg van. Csak mész és mész. Egy idegen tájra érkeztél. Ez már nem hasonlít a rajzodra, már kevés a fa, nem látsz semmit, csak pár ágat és minden fehér. Kicsit megszédülsz, de megkapaszkodsz egy ágban. A következővel fel akarod húzni magadat, de az eltörik, és a hóba zuhansz.

Puha arcod a kemény hóhoz csapódik, ami kicsit csípi is, de már nem bírod. Nem tudsz felállni. Belemarkolsz a hóba, de már nincs erőd. Összehúzod magadat és elvigyorodsz:

-Most már minden jó lesz. -motyogod és lehunyod a szemedet...most már nem érzed, elérted a célodat...

Egy meleg ágyban ébredsz. Kinyitod a szemedet, de csalódnod kell. A kórházban vagy. A híradó szól, anyud meg boldogan ugrik a nyakadba. Elhangzanak a szokásos kérdések:

-Mért tetted ezt? Mi értelme volt?

Te csak sírsz és sírsz:

-Még neki sem kellek! -ordítod és ellököd magadtól az apádat. -Nincs rám ideje! Nem érdeklem őt sem!

-De mégis kit? Hogy mondhatsz ilyeneket?

-...a halált...-mondod valami érthetetlen hangon, amit ők meg sem értenek, de nem is érdekel téged sem.

Megkéred őket h hagyjanak magadra, majd este-amikor megint egyedül lehetsz -az ablakhoz állsz és kinyitod. Ismét érzed a hideget, ami nemrég elragadott, de nem akarod hogy végelegyen. Egy széket húzol oda, majd ráállsz, és egyet előre lépsz, egyenesen a párkányra. Most nem remegett meg a lábad, most nem fáztál, nem éreztél...amint meghallottad h kinyitódik az ajtó, Te megfordultál. Egy nővérre kedélyesen rávigyorogtál, majd visszatartó szavaira nem is figyelve ellökted magadat a faltól, és zuhanni kezdtél a mélységbe...




Ez a szöveg sztem nagyon igaz és van mondanivalója. Aki most így elolvasná szinte biztos, hogy emo-irománynak tartaná, de mikor én ezt depisen olvastam el, rádöbbentem, hogy amit sugall ez a szöveg, tényleg valós.
De amúgy, sztem meg lehet érteni...aki meg nem érti meg, azzal sincs gond, csak eltérő a gondolkodásunk.